Egyáltalán nem szeretek hasonló prémium plecsniket osztogatni, de a történelmi/politikai drámák, vagy a téma iránt érdeklődőknek ez egyszerűen kötelező darab, viszont azoknak is könnyen elnyerheti majd a tetszését, akik nem tartoznak az előbbi csoportba. Köztük én. A Frost/Nixon az amerikai – és világtörténelem egyik leghíresebb interjújának ( és létrejöttének) hiteles, minden igény kielégítően vászonra vitt korrajza, valamint minden érdekesség, ami a szereplők, az események mögött van, a hangsúlyt a jellemek összecsapására helyezve. Ennek az egész hajcihőnek a fő alakja pedig nem más, mint a mind a mai napig legellentmondásosabb megítélésű, s egyben az egyik legfontosabb amerikai elnök, Richard Nixon, kinek neve alaptalanul, vagy nem, szinte elválaszthatatlanná vált a Watergate politikai krízistől.

A Watergate botrányt talán senkinek sem kell bemutatnom, kis hazánkban is eléggé ismert esemény az 1970-es évek derekáról, kötelező tananyag a magyar iskolákban is. Történt ugyanis, hogy 1972. júniusában a Demokrata Párt székházában, a Watergate irodakomplexumban betörőket fogtak el, nem is akármilyeneket: az aktuális, frissen újraválasztott, népszerű elnök Richard Nixon pártjának, a Republikánusoknak az embereit. Kiderült, hogy az akció résztvevői az elnöki Újraválasztási Bizottság tagjai voltak, és sokak szerint az elnök megbízásából indult a művelet, információszerzés céljából; a politikai ellenfelek hatástalanítására. Nem mennék bele a részletekbe, a netes keresőkbe be lehet ütni a kulcsszót, kismillió cikket dob majd ki. A lényeg, hogy óriási belpolitikai botrány lett a dologból, az elnököt az igazságszolgáltatás akadályoztatásával, a bizonyítékok visszatartásával, csalással és az egész kormányzati rendszer megszégyenítésével és semmibe vételével vádolták. A majd két éves botrány odáig fajult, hogy mindaddig először, és azóta is példátlan módon, az amerikai elnök lemondani kényszerült pozíciójáról. Az átlag ember mást nem is tudna említeni Nixon kül- és belpolitikai intézkedései közül, csak ezt az ügyet. Ez elsősorban a médiának, azon belül is a tévé hatalmas szerepének köszönhető, ami beskatulyázta a gonosz és korrupt elnök kategóriába, ahonnan élete végéig nem tudott menekülni. S a kikényszerített búcsú súlyát magunk is érezhetjük, hiszen az utóbbi évek egyértelmű Geroge W. Bush gyűlölete ellenére az elnöknek egy percre sem fordult meg a fejében, hogy lemondjon…mindez világosan demonstrálja az akkori eseményeket.

A történet mint olyan, nagyjából 3 összetett mondattal összefoglalható lenne, ennek ellenére távolról sem unalmas: olyan jól össze van rakva, hogy végig fenntartja nézője figyelmét, nem mellesleg a történelmi hűsége is törekedtek, úgy informálódtam. Az események fonalát Nixon (Frank Langella) lemondásánál vesszük fel, egy híres angol talk-showman David Frost (Michael Sheen) perspektívájából. A film ezután a közöttük lezajlott híres interjú létrehozásáért folytatott harcról, a háttérben zajló eseményekről, illetve magáról az interjúról szól. Nem ragadnak le a készítők az előzmények részleteinek bemutatásával, pár interjúrészletből, korabeli archív felvételből összeállított montázs tökéletesen elegendő a mű elején a helyzet lényegi részének, mibenlétének megragadására. Lényegretörő képeket kapunk a helyzet feszültségéről és történelmi erejéről is, tökéletes indító lökéssel útra indítva a filmet. Ezután kerül a képbe Frost, aki az általános érdeklődésen is túlmutató figyelmet szentel a dolognak, és a nagy anyagi haszonszerzés, illetve erre csak később jövünk rá, a Nixon személye iránti kíváncsiságból is, mindenáron össze akarja hozni a nagy dobást: egy 4 részes interjúsorozatot a visszavonult elnökkel. Egy olyan történelmi tettet, ami talán senkinek nem sikerülhet(ne).

Szerencsére Ron Howard műve nem vész el már az elején a kormányzati rendszer, illetve a televíziós rendszer strukturáltságát bemutató jelenetekkel, párbeszédekkel. Az egyszeri néző számára is tökéletesen érthetőek az események, mindent megtudunk, ami a film részleteinek megértéséhez kell; illetve, hogy miért is jön össze olyan nehezen az interjú, hogy miért harcol Frost és csapata, és hogy miért is olyan fontos ez az egész: ha már belekezdett a dologba, és útnak indította azt, az egész további karriere múlik rajta. Nem csak az övé, hanem a mögötte állóké is, és még Nixoné is, aki egyáltalán nem élvezi a nyugdíjas évek magatehetetlenségét, szeretne javítani a megítélésén, és netán visszatérni a politikai életbe is, a közvélemény ítéletéből kitörni, bemutatni, hogy a Watergate mellett számos fontos és sikeres döntést hozott. Az események ugyanis megtörtté, meghasonlottá tették, nemcsak fizikailag, lelkileg is.

Nagyszerű, de egyszerű könnyedséggel, párbeszédeken mutatja be a rendező a két fő szereplő jellemvonásait, céljait, életfilozófiáját, már a kezdő fél órában. A későbbiekben sokféle megítélési pozícióból rajzolja körbe az ellentmondásos eseményeket, az egymásnak feszülő, elfogult, vagy bántóan elfogulatlan ellenkező véleményeket, a különböző nézőpontokat. Egy ilyen filmnél elengedhetetlen egy valamilyen szintű objektivitás, és ezt ezzel a sokrétű eszköztárral sikerül is szinte maradéktalanul megteremteni.

Bravúrosan vezeti fel a vászonra inkább a háttérben, mintsem a kamerák előtt zajló, közvetett párharcot Frost és Nixon között, illetve Frost, az egyik legnépszerűbb tévés látszólagos bukását, ahogy kicsúszik alóla a talaj. A műfaját nem is tudom egyértelműen meghatározni egyébként, elsőre a tárgyalótermi dráma ugrott be, csak nem tárgyalóterem a helyszín. Az elcsöpögtetett információk alapján könnyen felfoghatóvá válik, hogy milyen nehéz is volt az interjút összehozni és mekkora kockázatot vállaltak sokan ezzel a nagyszabású vállalkozással. Ezekből kifolyólag egy nagyon különleges atmoszféra áramlását érezhetjük a filmből, olykor már kézzelfogható az a barátságos, de valójában nagyon fezsült légkör, ami az utolsó interjút megelőzően csúcsosodik igazán: Vajon Frostot egy ambiciózus, de naiv bolondnak fogják tartani, aki kapzsi módon túl sokat akart markolni, de beletört a bicskája? Nixon bedarálja a válaszaival, megszégyeníti az éles eszű riportert, és sikerül visszatérnie, amivel könnyen megváltoztathatja a róla kialakult erősen negatív képet? Vagy mindennek az ellenkezője történik majd, Frost a mennybe megy, mindenki zabálni foga a beszélgetést, Nixon pedig megszégyenülten ismeri majd be bűneit és azok megbocsájthatatlanságát?

Ami történt persze már történelem, szóval nem a meglepetés erejével kíván hatni: az utóbbi történt. Mégis, az a furcsaság áll fent, hogy hiába az ismert végkifejlet, megvan az a feszültség, amikor várjuk az eredményt, s végig ott ül bennünk a kétség, hogy vajh megtörténik-e.  Az utolsó összecsapásban remekül emelkedik ki Frost törekvése azirányban, ami addig egyáltalán nem sikerült neki, sőt, inkább csak ellentétesen sült el: hogy kiforgassa az Elnök úr alól a talajt, valami váratlan, meglepő és eredeti húzással, egy olyan lépéssel, amire Nixon nem számíthatott. Frost (tett bármilyen sokat is Nixon korábban az amerikai állam felvirágoztatásáért, a botrány alatt hazugságok sorozatába volt kénytelen belekeveredni) a halmozott hazugságok átláthatatlanságából fakadó, még az improvizációra sem esélyt adó tevékeny káoszt használja ki arra, hogy Nixon körültekintő és diplomatikus válaszait megszüntesse. Egy provokáló, elsöprő csapással megsemmisíti mindazt, amit Nixon az addigiek alapján felépített és szinte kikényszerítik tőle azt a választ, amit a Nixon ellenes, elfogult közvélemény elvár az egész beszélgetéstől. Hiába mindenféle lírai zene hiánya, a hosszú, lesújtó snittek és a hatásvadász bemutatás teljes mellőzése, a pusztulás ereje és jelentősége a bőrünkbe ég.

S milyen ironikus, hogy bár Nixon elnöknek sikerül határozottan, nem megalázkodva választ adnia, bűneinek beismerése az akkori közvéleményre teljes megelégedettséggel hatott, az amerikai nép elégedve dőlt hátra székében: “Igen, beismerte, vesztett, elismert mindent”. Csak erre a megelégedettségre fognak emlékezni, a beismert súlyos hibákra, a kormányzati rendszer cserbenhagyására és megszegésére, s mindez valójában igazságtalanul elhomályosítja ezeknek a bűnöknek a túlértékelését, objektíven nézve. Ennek oka: Nixon természetének köszönhetően világ életében bajban volt a médiával, az újságírók és riporterek folyamatosan kiforgatták szavait, csámcsogtak botlásain. Az egykori elnök nem találta meg a hangot a sajtóval, még csak egy baráti gesztust sem tudott színlelni, nem csoda, hogy szinte teljesen elzárkózott a nyilvánosság elől.

A rendező remekül helyezi el események, interjúk közé tökéletesen bevágott, ál-dokumentarista jelleget sugárzó, a jelenben készült múltidéző interjúrészleteket az eredeti híradóbejátszásokkal karöltve, melyek remek reflektálást nyújtanak az elhangzott dolgokra, nagyban hozzájárulnak az események érzelmi indíttatásainak teljes , vagy legalábbis kielégítő felfogásához. Különösen jó példa erre az utolsó interjú utáni hasonló részlet, ami ragyogóan világít rá erre a leredukált és igazságtalan képre amit a média felépített, amit fentebb le is írtam Nixon akkori megítélésével kapcsolatban. Különös, hogy az elején bármennyire is azt gondoltam, hogy a produkció el fog csúszni a politikai semlegesség hiányának banánhéján, és igazoltnak láttam azon nézeteimet, hogy unalmas, elcsépelt módon inkább Nixon lejáratására fog szolgálni, a végén inkább már az akkori közvélemény, közfelfogás , a média finom, a háttérben megbúvó kritikájának, és Nixon emberi nagyságának visszafogott bemutatását vontam le a mesterien felépített kollektív montázsból. Erre utalhat az is, hogy mindkét oldalnak vannak képviselői, de csak a nixon-ellenesség kapott teljesen, alaptalanul elfogult, csökönyös szereplőt. Ezt az emberi Nixon képet erősíti még talán Frost és Nixon utolsó találkozása, s egyben búcsúja, ahol ismét megfogalmazódik az újságírás elfogultságának kritikája, formát kap az  elnök humánus oldala, s ebben nagy szerepe van egy, az összeroppantságából kiinduló elmebaj kezdő jelének is: egy fontos emlékezetkiesés megtestesülésében.

Ami igazán jól szolgálja az alkotás drámai vénáját az a remek kamerakezelés, a sok vágatlan, arcközeli jelenet. Persze ez mit sem érne, ha fapofával, műanyagarccal a kamerába bután bambuló színészeket látnánk két órán keresztül. Szerencsére ez nagyon nem így van, és az élet meglepően jó karaktereket képes produkálni. David Frost, a legkimagaslóbb körökből ugyan már kiesett, de jogos helyére visszavágyó showman tisztában van az óriási kockázattal, amit azzal vállal, ha az interjú bebukna, mégis, minden intő szó ellenére nem képes ellentmondani szakmai nagyravágyásának, a mágikus nézettségnek és bár sokszor elbizonytalanodik, mégsem hátrál meg, képes az áldozathozatalra. Az őt játszó Michael Sheen-re nem lehet panasz, fizimiskája alapján egy fiatalkori Jack Nicholson reinkarnáció, és a tudását tekintve sem kell szégyenkeznie, mert remekül játszik a vásznon, az ösztönös mosolya mögötti valós érzelmeket szinte le lehet olvasni az arcáról. A mellékszereplők, köztük az elnökhöz végtelenül lojális Kevin Bacon, vagy az ő ellenpólusa, a Nixon-gyűlölet mintapéldánya, Sam Rockwell is nagyon jók, de persze Nixon szerepében Frank Langella fantasztikus játékához nem érhet fel senki. Nixon sokkal érdekesebb karakter, mint a többiek. Tökéletesen fejezi ki a színészi játék mindezt az összetettséget, Langella tényleg zseniális, én már tudom, kinek adtam volna valójában az Oscart, mostanra láttam az összes férfi főszereplő jelöltet és ez a befutó. Hosszas, elmélyedő, szótlan, mégis sokat mondó, elgondolkodó tekintete, az interjúk alatti hátborzongatóan eredeti arckifejezései kiemelik játékát. Ahogy a film, az ő nagysága is az utolsó interjúban csúcsosodik ki igazán, mindent elsöprő erővel. Nagyon érdemes figyelni az arcát az ominózus, nagyon jelentős kérdés után, amikor hosszú percekig az arcára van írva a fejében záporozó érzelmek miatti zavartság, megbánás, düh, szánalom, emberség, kötelességtudat és bármi más, ami egy ilyen helyzetben elképzelhető lehet. Fantasztikus. Egyébiránt komótos, öregurasan esetlen járása, görnyedt háta mind-mind remekül hozzájárulnak a karakter megtörtségének bemutatásához, és ezzel jelentős ellenpólust szolgálnak a körülötte felépített negatív képhez.

Ami még figyelemreméltó volt a szinte hibátlan produkcióban, az a zene egyáltalán fel nem tűnő, általános mellőzése. Persze nem gyomlálták ki teljesen, de az embernek a film után tűnik csak fel, hogy jóformán nagyon halkan szólt a jelenetek alatt valami és ami a legjobb, hogy egyáltalán nem volt szükség az érzelmi hatására. Egy-egy jelenet mindenféle zenei aláfestés nélkül is tökéletesen megállja dramaturgiailag a helyét, szinte már csak elrontotta volna egy kellemetlenül elnyomó, figyelemfelhívó dallam.

Napestig lehetne írni még az erényeiről, és az említésre méltatlan, apró hibáiról, de már így is megint túl bő lére eresztettem. Egy ilyen filmet így kell megcsinálni, tökéletes útikalauz a 70-es évekbe. Nem csak a zsáner kiemelkedő darabja, hanem a tavalyi év egyik legjobbja is, az igényes filmek kedvelőinek élménygazdag szórakozást fog nyújtani a maga 2 órájában az elsőosztályú színészi alakításokkal, a témát számtalan irányból körbejárva, az események jelentőségét tökéletesen megragadva, átgondoltan felépítve és sokszorosan elgondolkodtatva.

I’ll be back

pepo

Címkék:Frank Langella, Ron Howard