Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt a filmet nagyon sokan (hazánkban meg főleg) csak azért nézik meg az emberek, hogy lássák, vajh mit fog majd tudni kezdeni Antal Nimród a szebb napokat is látott Predator mítosszal? Legalábbis erre engedett következtetni az előzetes tartalom és biza a film minősége is – ami meglehetősen átlagosra sikerült, de jó értelemben, ha elsüthetek ilyen paradoxont. Igazán rosszat nem tudnék mondani róla, egy sima, olajozottan működő, régi vágású zsánerfilm, méghozzá heist-movie. Arra a röpke másfél órára leköti a nézői figyelmet, de aztán el is felejtjük. Ennek ellenére én bizakodó vagyok: Ha valaki nem látta volna esetleg a Kontrollt, annak ebből a filmből is derenghet valami olyasmi, hogy Nimródnak van érzéke a filmkészítéshez, és ha nem lesznek gúzsba kötve hazánk fiának kezei, még a végén valami jó is kisülhet a Predatorsból. A szállítmány tehát egy faék egyszerűségű műfajfilm,  nem kimondottan jó, de rossznak biztosan nem mondható. A sztori középpontjában egy pénzszállító brigád áll, akik nem tudnak ellenállni a kísértésnek és el akarják lopni az általuk szállított, mintegy 40 millió dollárt. Ahogy az lenni szokott (különben nem készült volna el a fim, hisz ki lenne kíváncsi egy totál gördülékenyen, probléma nélkül lefolyó rablásra, konfliktus nélkül?) számításaikba egy váratlan hiba csúszik, és  ahogy az ismételten lenni szokott, akad a csapatban egy becsületesebb srác és egy (több) elvetemült figura is, akik túllépik a határt.  Az elhagyatott acélgyárban végül, ahol az ügyletet le akarták bonyolítani, fatális végeredményű események láncolata kezdődik meg, az egyre reménytelenebb helyzetből pedig már csak vesztesen lehet kijönni, a kérdés, hogy hányan jönnek végül ki. Ennyi, minden a megszokott. Némi akció, némi dráma, némi feszültség – ezt kínálja A szállítmány, se többet, se kevesebbet. S talán ez Nimród filmjének legfontosabb erénye is, mármint, egy percig sem akar többnek látszani, többet vállalni attól, mint ami valójában. A legfőbb gondja a minimál költségvetés mellett elsősorban a rövidsége, hisz ebben a másfél órában ha még egy kis előzetes történetet, élethelyzetet is be akar mutatni, hogy a főhős becsületes motivációi indokoltak legyenek, másra, az említettektől többre már nem igazán marad idő. Érezhetően, ha 15 perccel megdobták volna még a játékidőt, a karakterek egymáshoz fűződő kapcsolat-rendszerének, egyéniségeinek, komolyabb vívódásainak részletesebb kifejtésére is maradt volna idő.  Ezzel igazából nincs is baj akkor, ha nincsenek túl nagy elvárásaink – és most már ismervén a szerkezetet, a sztorit és a hosszt, nem is nagyon lehetnek. Egyébiránt Nimród egyetlen jelenet erejéig sem hibázik, üresjárat nincs, rendezése végig  arányos, magabiztos, feszes és pörgős, határozott célt követ és szolgál ki: összességében tehát biztos kézzel vezényli le a kamaradarabot.  Ez nem az a film, ahol a történeten átívelő, az eseményeket új megvilágításba helyező önreflexiókról, metaforákról, a sztori csavarosságáról, vagy a karakterek mély lélekelemzéséről órákat lehetne gépelni. Itt minden egyszerű, egyenes és jól kiszámítható, a zene erőteljes és tempós, a színészek is tisztes munkát végeznek (Matt Dillont érdemes kiemelni a bőséges szereplőgárdából, ő igazán lubickol és végtelenül hiteles tud lenni a szerepében, Jean Reno viszont meglepően alig van a vásznon), a párbeszédek is idomulnak a zsáner követelményeihez. Talán még amit meg kell említenem, hogy volt néhány jó beállítás, és hiába láttam már hasonló történetet, hasonló karakterekkel más körítésben, azért néhol a feszültség tüzes szikrái is képesek voltak megjelenni. Mondhatnánk, hogy hajlamosak vagyunk elfogultak lenni, itt azonban nehéz. Nimród filmje hamarosan a feledésbe fog merülni, viszont szégyenkeznie sincs oka semmiért, hisz a tisztes szórakoztatás ígéretét teljesíti. Nimród nagy feladata a Predators lesz, s ahogy az elején mondtam, ha legalább ilyen magabiztossággal, hiba nélkül dirigálja le azt is, több időt és teret, alkotói szabadásgot kapva, nem lehet majd okunk panaszra. Én drukkolok! 70%